Segítsek? Ne segítsek?

„ Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.”
                                                                                                     (Máté 25,40)

A legtöbb ember számára ismerős a bibliai irgalmas szamaritánus alakja. Méltán vált az igazi segítség adás példaképévé a kereszténységüket a mindennapok gyakorlatában is megélő emberek előtt.

Mit is tett ő? A saját érzelmeit háttérbe szorítva, „ csupán” emberségből, jóságból, felebaráti szeretetből megmentett egy kifosztott, megvert ismeretlen embert, aki ráadásul egy számára ellenséges népcsoport tagja volt.

Bizonyára, a szamaritánus fejében is felvillant egy pillanatra az önkéntes segítők által ma is olyan jól ismert „segítsek vagy ne segítsek” dilemmája.

Mert senki ne gondolja róluk – illetve rólunk, hiszen én magam is évtizedek óta végzek önkéntes segítő munkát különböző helyeken, innen a bátorság, hogy írjak róla – hogy mi nem kerülünk számtalanszor ugyanilyen döntési helyzetbe. Nem mindig olyan egyértelmű, magától érthető dolog, hogy mindenkit és mindent hátrahagyva elmenjünk segíteni, ha szükség van ránk.

Ráadásul minden anyagi és társadalmi elismerés nélkül. Sokszor a környezetünk is valami furcsa csodabogárnak tart bennünket, de mindenképpen ráérős, gazdag embereknek, akik még érzéketlenek is, hiszen nem omlanak össze a sajnálkozástól.

Pedig többnyire nem vagyunk gazdagok, túl ráérősek sem, és általában fokozott szociális érzékenységgel rendelkezünk.

Mi azért segítünk, mert megtapasztalt bizonyosságunk, hogy segíteni jó.

Ha valaki az olvasók közül is rászánná erre magát, talán hasznos lehet a döntése előtt, ha elolvas néhány tanácsot, gondolatot erről a munkáról.
 

- Gondolja át alaposan, találja ki hogy kinek, mit, mennyit és hogyan szeretne segíteni. A lehetőségeinek, képességének megfelelő célt tűzzön ki maga elé. Nem biztos, hogy árvaházat kell építenie Nepálban, Pilisen is talál elég árvát. Ha az elhatározása erős és a döntése megszületett, legyen aktív a körülmények megteremtésében, csodálkozni fog, hogy hirtelen mennyi segítséget kap majd az égiektől és a földiektől egyaránt.
 

- Aki úgy érzi, hogy ő a sajnálattól képtelen ilyen munkára, legyen őszinte magához és lássa be, hogy ő elsősorban magát sajnálja, nem akar szembesülni azokkal a tényekkel, amelyeket a fantáziája szerint tapasztalni fog
A rászorulókon a sajnálat nem segít, értük tenni kell valamit. Érzelmileg együttérzésre, elfogadásra van szükségük, ezek az érzelmek a segítőből aktivitást váltanak ki, míg a sajnálat bénít. Szerencsére vannak olyan segítési lehetőségek is, amelyek kevésbé veszik igénybe a segítő lelkét.
 

- Sose foglalkozzanak azzal, hogy a rászoruló hogyan, miért került abba a helyzetbe, amiben éppen van. Sőt azzal sem szabad foglalkoznia, hogy mi lesz a megsegített jövője.
A kialakult helyzetért ugyanis nem vagyunk felelősek, a megoldásához nincsenek meg eszközeink, egy kialakult helyzet van és egy segítségre váró ember. Itt és most kell segítenünk számonkérés, ostorozás, erkölcsi és esztétikai ítélet és a jövőre vonatkozó bölcs, életvezetési tanácsok nélkül.
Mégpedig tüzelővel, ennivalóval, fürdetéssel, jó szóval. Sem a múltját sem a jövőjét nem tudjuk befolyásolni, de ha a nyomorúsága közepette egy mosolyt tudunk csalogatni az arcára, elmondhatjuk, hogy tettünk érte valamit.
 

- Sose várjanak sikereket, nagy eredményeket és főleg ne várjanak hálát. Egy évek óta az utcán élő embernek ugyan miért kellene hálásnak lennie a 200 Ft alamizsnáért, vagy annak a kéregetésre kiállított kisgyereknek, akinek megtöröljük az orrát.

A segítő munka magában hordja a jutalmát. Az a jutalmunk, hogy segíthetünk. Hogy a megsegítettek sorsát látva, rájöhetünk milyen gazdagok és szerencsések vagyunk, hogy általában milyen jelentéktelen dolgokon problémázunk, ők megtanítanak bennünket arra, hogy mi mindennek lehet örülni az életben, amit eddig észre sem vettünk, mert abban a tévhitben éltünk, hogy az nekünk jár. Átélhetjük, hogy hasznosak vagyunk, szükség van ránk.

Nekünk kell hálásnak lennünk, mert segítőnek lenni nem érdem, hanem kegyelem.

Végezetül hadd idézzem Max Scheler német filozófus gondolatait, aki az alábbi 3 kérdésben fogalmazta meg a magát humanistának tartó ember erkölcsi szabályait, az embertársainak nyújtott (vagy nem nyújtott) segítésről:
- ha én nem teszem meg, akkor ki teszi meg?
- ha nem most teszem meg, akkor mikor?
- ha egyáltalán nem teszem meg, akkor milyen ember vagyok én?

Lehetnek bizonytalanságaink, félelmeink, kétségeink, menekülési vágyunk a segítő munkánk során és szabad nekünk is feltenni magunknak ezeket a kérdéseket.

A lényeg az, hogy végül, az irgalmas szamaritánushoz hasonlóan, a helyes válaszokat adjuk meg.

                                                                                                                                           Manulek Zsuzsa